Ismeritek azt az érzést, amikor egy nagyon jó könyv végére értek, és egyszer csak nincs tovább? Az életem eddig két szálon futott, az egyik szál a megszokott hétköznapok: munka, háztartás; a másik, a jobbik, amelynek most vége szakadt: Galippal Isztambul girbegurba utcáin csavargok, és az élet értelmén gondolkozom.
Tegnap még bevillant, hogy nem kéne teljes gőzzel robogni a végkifejletig, egy kis önmérséklettel tartalékolhatnék pár oldalt mára is, de akkor már nem volt megállás, faltam a szavakat minden szabad percemben. Pedig nem egykönnyen hangolódtam rá erre a furcsa világra. Az első száz oldalon csak kínkeservesen rágtam át magam. A regénybe beleszőtt tárcák újra és újra kizökkentettek az események menetéből, és csak utólag derült ki, hogyan kapcsolódnak ezek az önálló történetek ezer szállal a cselekményhez.
Kicsit még belelapozok a Fekete könyv-be, ráhajtogatom a borítót, amelyet kímélő szándékkal vettem le az olvasás idejére, újra átfutom a fülszöveget. Mennyivel másként hat most ez a kis bemutató, mint a könyvtárban, amikor a teljes ismeretlenségből felbukkanó regényről szerettem volna eldönteni, hogy megéri-e majd elolvasni! Nem maradt más hátra, felteszem a könyvet a polcra. “Milyen poros ez a szekrény! Senki nem takarított mostanában?” – nem vonz a valóság.
Jó lenne valakivel beszélgetni az olvasottakról, meg Törökországról. Megnézni Isztambult. Legjobb lenne beülni Talip mellé a kamionba, és ledöngetni a Boszporuszig!
Talip (Milyen furcsa, a neve csak egy betűvel tér el a regénybeli Galipétól!) a munkatársam volt. Tolmácsként alkalmazták nálunk, de magyarul nem nagyon tudott, pedig már két magyar feleséget is “megemésztett” az itt töltött tíz-tizenöt év alatt. Többször megállapodtam vele, hogy egyszer elvisz magával Törökországba, de mindketten tudtuk, hogy ez az utazás nem fog soha megvalósulni. Egy regényben viszont így játszódna le:
Talip, aki újra kamiont vezet, megjelenik a határon pont akkor, amikor én dolgozom. Nálam véletlenül épp ott lapul a táskában az útlevelem, és mivel a következő pár napra úgyis szabadságot írt ki nekem a főnököm, meg a tizenkét órás műszak is a végéhez közeledik, bepattanok a vezetőfülkébe a kedves kolléga mellé, és irány dél-délkelet. Az elmaradhatatlan happy end: Isztambulban véletlenül egy könyvesbolt előtt parkolunk le, ahol aznap Orhan Pamuk dedikál.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: